…amit szeretnénk megőrizni. Ezért dolgozunk- összegezte Sajó Attila, a városban működő Don Bosco Sportközpont kulturális menedzsere, aki kisebb megszakítással ugyan, de már több, mint negyven éve a kazincbarcikai kulturális élet meghatározó személyisége. Jól emlékszik az egykori bányász világra is, amely saját (szub)kultúrával is rendelkezett.
Határozott véleménye is van az elmúlt évtizedekben ezzel kapcsolatban történtekről: „szégyen amit a bányász kulturális élettel csinált a tröszt és az állam”- jelentette ki. Kazincbarcika neve hallatán az országban szinte mindenki a vegyiparra asszociál, ami jórészt a bányászatnak és a kapcsolódó erőműnek, energiatermelésnek köszönhetően települt le egykoron itt. A város két végén bányák is működtek, Tervtáró és Berente, utóbbi helyen szénosztályozó fogadta a térség bányáinak a szenét, amely jó részét a szomszédos erőmű kazánjainak a fűtésére használtak fel. Kazincbarcikán működött bányaközpont, bányász lakótelep is volt, még a világháború előtt épült bányász kultúrház fúvós zenekarral, színjátszó körrel működött… „A bezárások során az állam cserben hagyta a bányászokat az álintézkedésekkel, például a tömeges rokkantosítással. amelyeket a mai napig hordunk magunkkal. A dolgozók jó része segédmunkás volt… A bányász kultúra központja a herbolyai művelődési ház volt, amely idővel, még a bánya üzemelt, amikor átkerült az Egresssyhez” – utalt a változásokra.
Kazincbarcika egyik meghatározó kulturális rendezvénye volt évtizedeken keresztül a bányász fúvós zenekarok találkozója, amely az említett gyökerekre támaszkodott. „Eredetileg az északkelet-magyarországi tájegység találkozója volt, mert a ’80-as években sok zenekar működött a régióban. később, a bányák bezárásával párhuzamosan csökkenni kezdett a számuk, így lett országos a találkozó, amely idővel kiegészült a mazsorettekkel is. Sőt nemzetközi is volt, mivel külföldi partnerek is képviseltették rajta magukat. Egyszer volt egy német vendégünk, a városukban 120 éve bezárt a bánya, de olyan bányász zenekaruk volt, hogy na… Magyarországon a bányák bezárásával a bányász kultúrát is elvágták, pedig a művelődési házaikban kiváló kollégák dolgoztak, foglalkoztak az emberekkel, a művészeti csoportok rendszeresen tartottak kiállításokat, voltak színjátszók értékes előadásokkal, sőt még dísztorna is létezett. Az állam jellemzően átadta az intézményeket az önkormányzatoknak és ezt követően már csak kínlódás volt az életük. Az állam, pártszínektől függetlenül cserben hagyta a bányász kultúrát.
„De vissza a fúvósokhoz. Mint említettem a zenekarok összevonásával, megszűnésével csökkent a számuk és tájegységiből országos lesz a fúvós találkozó, amelyet sajnos Kazincbarcika idővel nem vitt tovább. Rossz művelődéspolitikai döntést hozott a város, amelynek a bányászfúvós találkozó mellett a szakmai körökben országosan jegyzett ifj. Horváth István Amatőr Színjátszó Fesztivál is. Aminek volt tradíciója, kötődése, beágyazódása a város életébe megszűntek és jött helyette a populáris Kolor fesztivál, amihez hasonló van száz is talán az országban. A város hosszú idő alatt felépített értékei szűntek meg, esetleg azért, mert nem volt olyan tömeg rajta, mint az utódon. Az évente egyszeri emlékmű koszorúzás nem jelenti a bányászkultúra ápolását sem az állam, sem az önkormányzatok részéről.”
Közben Sajó Attila Sajószentpéteren folytatta kultúraszervező munkáját és szomorúan látta, hogy Kazincbarcikán nincs jövője a rendezvénynek. Ekkor jött a képbe Rabi Ferenc, aki egykoron a sajószentpéteri bányász művelődési ház vezetője volt, 2002-től pedig a bányász szakszervezet elnöke, pozitívan állt a megkereséséhez és egy várossal arrább, de folytatása lett a bányász fúvós találkozóknak.
„Sajnos a bányász tradíciók ápolását nem támogatják érdemben. Az egész rendszer összeomlik, mert nincs kapcsolat a fiatalokkal, akik tovább vigyék, el fog tűnni, mert ami most zajlik az nem több, mint egy nosztalgiaparti. Nem őrizni, óvni kellene a bányász kultúrát, hanem megélni! Mint teszik azt a néptáncosok a táncház mozgalom keretében vagy a népdalosok. Ha nem élik meg a mindennapokban, akkor muzeális termékké válik. Próbáltam tenni annak idején, amit tudtam (az Egressy igazgatójaként – a szerző) ennek érdekében. Gyönyörű volt, amikor 15-16 zenekar, köztük lengyel, szlovákiai vendégek, mintegy 800 zenész közösen fújta a főtéren a Bányász himnuszt! Voltak fellépéseik a zenekaroknak a mazsorettekkel, rendeztünk a témához illő kiállításokat például sörös korsókból, faragásokból. Tájoltak a zenekarok a térség bányász kötődésű településein”- elevenítette fel az egykori rendezvénysorozat emlékeit Sajó Attila. A bányász kultúra jelenéről sommás véleménye van:”A vitrin felé közeledik, nem a mindennapok része”- amit utolsó figyelmeztetésként is felfoghatunk, mielőtt a lélekharang szól.
Ezt követően áttértünk Kazincbarcika egyik büszkeségére, mostani munkahelyére, a Don Bosco Sportközpontra, amely hiánypótló is a városban, mivel nem rendelkezett korábban megfelelő méretű sportcsarnokkal. A 900 férőhelyes Don Bosco Sportközpont egyházi intézmény, de az élsportnak is helyet adva betölti ezt a funkciót.
„A szaléziak bölcsen döntöttek, amikor létrehozták, ugyanis a fiatalok életének fontos része a sport, a közösségi élet. A sportközpont nem csak egy csarnok, hanem közösségi élettér, ahol a csocsótól a kiállításokig számos lehetőség várja a látogatókat. A célunk, hogy jól érezzük magukat itt, ne csak egy-egy rendezvényre jöjjenek be, hanem rendszeresen. Reggeltől estig tele vagyunk fiatalokkal, kisgyerekes családokkal. Lehetőséget biztosítunk a szabadidő kulturált eltöltésére, miközben manapság az is fontos, hogy jó helyen, biztonságban vannak. A sportközpont felekezettől függetlenül szolgálja Kazincbarcika keresztény közösségét, de egyben az egész várost is.”
Nem konkurense, inkább kiegészítője az önkormányzati intézményrendszernek. Egyházi intézményként az egyház pénzéből és pályázati pénzből élnek, működnek. Az állami, lakosságarányos normatív támogatást az önkormányzat kapja, mint intézményfenntartó. „Nem sajnáljuk tőlük”- jegyezte meg a kulturális menedzser, aki, mint a korábbiakból kiderült, jól ismeri a másik térfélt is.
„Az önkormányzat elment a rendezvények felé, mi pedig a közösségépítés felé. Legfontosabb a hit, a szakrális jelleg, de a világi lakosságot is szolgáljuk. Fiatal intézmény vagyunk, most, szeptemberben voltunk hat évesek. Ez az időszak a megismerés, építkezés jegyében telt el. Most léptünk iskolás korba. Elmondhatom, hogy beépültünk, részévé váltunk a város kulturális életének. Tényezők lettünk. A keresztény értékek itt, Kazincbarcika történetét ismerve nem evidens. Sikerült hozzájárulnunk a görcsök, előítéletek oldásához. Értékek mentén dolgozunk, minél több embert szeretnénk elérni, foglalkozni velük. Nincs térítés, semmi erőszakos rátelepülés.”
A jelen problémáira reflektálva Sajó Attila megjegyezte, hogy hosszú távra terveznek, egy intézmény fejlődése sem egyenes vonal, hanem vannak közben nehézségek, hullámvölgyek is. Ami a lényeg: „Az egyház sosem hagyja el híveit, embereit, intézményeit.”
Az energia-árrobbanás első áldozatai közt vannak a kulturális intézmények. Sajó Attila ezzel kapcsolatban egy Churchillnek tulajdonított mondást idézett búcsúzóul: „ha megkurtítjuk a kulturális költségvetést, akkor miért is háborúzunk?” Ennek szellemében a bombázás alatt London kulturális élete ment tovább, az emberek színházba, koncertekre, moziba jártak. Ettől voltak angol polgárok.
-Csontos László-
Fotók: facebook
