A borsodi szénbányászat kezdetét hagyományosan 1786-ra datálják, ami egy dokumentált említésen alapul, fénykorában, a XIX. század végtől a XX. század utolsó negyedéig viszont sok ezer embernek adott munkát és biztos megélhetést az ágazat. Már a 80-as években a súlyos válságba került, a rendszerváltás után pedig rövidesen kimúlt.
A szént vélhetően már az őskorban felfedezték az emberek és használták, bár a dokumentált említése ennek Európában az ókori görögökhöz kötődik, akik réz érccet olvasztottak vele, ha a világot nézzük, akkor pedig Kínát kell említeni, ahol még korábban használatba vették, először mint tüzelőanyagot, később pedig a fémek olvasztására. a modern ipari kőszénbányászat Angliából indult világhódító útjára az ipari forradalommal párhuzamosan. A fejlődő fémiparnak egyre nagyobb mennyiségre volt szüksége.
Magyarországon az első említése 1665-re datálható. Schaffer András nagyszombati jezsuita atya tollából: „Az ártalmas ásványi szén (lithantrax). Ezt a követ Steinkohlennek is nevezik. Egy egész hegy van belőle Besztercebánya és Körmöcbánya, Magyarország e két bányavárosa között, a higanybányák közelében, amely utóbbit ott a cinóberrel együtt bányásszák. Ezt a szenet senki sem használja ércolvasztásra, sem az öntők, sem a kovácsok a műhelyeikben, sem mások. Megkérdeztem ennek az okát, és azt a választ kaptam, hogy olyan szerfelett való hőt fejleszt, hogy a vasat megemészti és minden öntést elront.” Szóval a korabeli zipser szakik bakot lőttek, nem is kicsit. A XVIII. század második harmadában a Magyar Királyság területén még kuriózum számba ment ahol a fa helyett szénnel tüzeltek amikor a modern ipari országokban már rég a vaskohászat elengedhetetlen nyersanyaga volt és tömegesen termelték.
Az első borsodi szénbányászati engedélyt a szakirodalom szerint 1767-ben Diósgyőrben jegyeztek be a Schőner Xavér Ferenc szomolnoki zipser (ma Szlovákia) bányasegédtiszt nevére. A telephelyen vélhetően a mai Parasznya területén volt. Nem sokkal később, 1769-ben Fazola Henrik, a diósgyőri kohászat atyja (a mai Ómassa területén 1772-ben kezdődött a vasgyártás) egymás után tette a bejelentéseket! Tardonánál, Schicha Mihály telkén, a Szentpéterre vezető út mentén, Parasznya mellett, a régi diósgyőri út mellett és Mályinka mellett, a Gabora hegyen. Sajókazán pedig ebben az évben szerezte meg a kutatási engedélyt. A felfedezés és a bejelentés azonban csak egy dolog, a szervezett, nagyobb mennyiségű kitermelés jóval később indult meg.
A modernizáció híre, a kalapos király idején – tekintettel az ország fogyatkozó erdőállományra és a helyenként jelentkező tüzelőhiányra a Helytartótanács (kormányzó szerv) felszólítására 1782-ben 24 bejelentés érkezett, de tényleges szénkitermelésről csak Sopron számolt be. A többi helyen csak nem volt bányászatnak nevezhető kitermelés, legfeljebb a felszíni előfordulásoknál a tulajdonos, a helyi lakosok kezdetleges módszerekkel minimális mennyiséget kitermeltek maguknak. A felvidéki Michael Gottlieb Trangous orvos és bányapolgár 1786-ban a Pozsonyi Újságban beszámolt a parasznyai szénelőfordulásról, amely a felszín alatt begyulladt, s a feltörő füsttől megijedve az emberek azt hitték, hogy vulkánkitörés várható.
A szénbányászat és felhasználás motorja báró Radvánszky Ferenc volt, aki 1786-ban Sajókazán megnyitotta az első szénbányát. Traugous bányapolgár beszámolója szerint 1786-ban Parasznyán is zajlott a szénbányászat. A magyar bányajogban 1788-ban szabályozták a szén jogállását, mint „szabad ásványt”, ami a birtok tartozéka, ami pont a fordítottja a fémérceknek – az állam tulajdona, a kitermelő koncessziót kap a bányajáradékért az államtól és az ezen alapuló osztrák szabályozás is ezt az elvet követte. Ez egyértelműen a földbirtokos nemességnek kedvezett és lassította a tőkebefektetéses bányászat beindulását. A képzeletbeli dobogó harmadik helyére Tardona (Mályinka) léphetett fel, ahol 1790-ben indult a bányászat. Ezeket a szénbányákat úgy kell elképzelni, hogy a felszíni szénelőfordulásokat vagy a közvetlen felszín közeli szenet kezdetleges módszerekkel a birtokos jobbágyai, nem pedig képzett bányászok termelték ki, majd ökrös szekerekkel szállították el, döntő többségét tüzelőként hasznosították, kis részét a kovácsok, mint Radvánszky báró uradalmában is történt. A hőskor bányái általában rövid életűek voltak. Minimális földmunkát végeztek, tehát csak ott bányásztak, ahol közvetlenül a felszín közelében volt szén. Amint letermelték ezt a réteget nem ástak lejjebb, hanem felhagytak vele. Klasszikus mélyművelést nem alkalmaztak, pedig ennek a technikáját jól ismerték a korabeli Magyarországon, hiszen számtalan földalatti ércbánya működött a Felvidéken és Erdélyben.
A borsodi szén ipari felhasználására 1810-ben a diósgyőri vasműben indultak kísérletek kedvező eredménnyel zárultak. A kutatás, készletfelmérés Mocsolyás-pusztától Királdon át Nádasdig (egykori nevek) számos helyen talált szenet Borsodban. Az ipari mennyiségű kitermeléshez azonban hiányzott helyben az energiaigényes ipar, az elszállítás pedig túl költséges lett volna fogatokkal. Ebben hozott változást, hogy a gazdálkodását fejleszteni kívánó Coburgok Edelényben1831-ben cukorgyárat építettek, amely a korszak egyik legjelentősebbje volt Magyarországon. Először fával tüzeltek, majd az 1855-ben a városhoz közeli Császtán megnyílt a szénbánya, amely a cukorgyár energiaigényét volt hivatott kielégíteni szénnel. Ózd térségében a dokumentumok szerint Sajóvárkonyban, 1837-ben kezdődött a szénbányászat, a nagyságrendet jelzi, hogy 1841-ben mintegy 600 tonnát termeltek ki. Ebben az időben Gömör volt a „magyar Ruhr-vidék”, a gőzgépeken alapuló ipari forradalmat érzékelve 1845-ben létrejött a Gömöri Vasművelő Egyesület, amely úgy döntött, hogy a Mátra térségében épít egy gyárat, de a szénkutatás (bányászat!), bányanyitási jogok megszerzése után Ózdra esett a választásuk és 1846-ban az első kövek fundamentumba helyezésével megindult a gyárépítés. Ezt követően gyors fejlődésnek indult a kohászat és a szénbányászat Ózd térségében, de hasonló fejlődés figyelhető meg Diósgyőrben és vonzáskörzetében is. Ahogy a vasút elérte Borsodot (Miskolc 1859, Szerencs- Tokaj érintésével csatlakozott az országos hálózathoz) megteremtődött a bányászati és kohászati termékek olcsó szállításának a lehetősége, miközben a vasút óriási mennyiségű vasat és szenet is igényelt!
A boldog békeéveket megtörte az első világháború, majd jött Trianon. az ország 2/3-ának elvesztése óriási traumát okozott, azonban az élet ment tovább, s az új viszonyok közt az ország szénigényének a kielégítésére több szénre volt szükség, ami Borsodban újabbak nyitását eredményezte, de nagy a volt a fluktuáció, voltak akik csak spekulációs céllal fektettek be, adták-vették a bányákat, egy részükről pedig menet közben kiderült, hogy nincs elég szén vagy nem éri meg kitermelni.
A második világháború után nem sokkal államosították a bányákat is, amely központosítást jelentett a gyakorlatban. A legsötétebb politikai korszak jelentette a bányászat fénykorát, ugyanis Rákosiék vas- és acélországához elképesztő mennyiségű szénre volt szükség. Ez a korszak első sorban a mennyiség bűvöletében zajlott. A ’60-as évek közepén megváltozott az országos szénbányászati koncepció, előtérbe került a gazdaságosság. Ennek esett áldozatául az 1965-ben Bánhorvátiban megnyitott bánya a következő évben. A ’70-es évek második felében jöttek az integrációk, a technikai fejlesztések és a munkaerő koncentrálása a legjobb aknákba. Ekkor lett az ország egyik bezzeg bányája Lyukóbánya (Miskolc szomszédságában), ahol 1977-től az éves egymillió tonna bűvöletében dolgoztak jó pár éven át.
A ’80-as évek közepe már a vég kezdetét jelentette, a bányabezárást. Ebben jelentős szerepe volt az ország energetikai diverzifikációjának, a’70-es években egyre nagyobb teret szakított ki magának a viszonylag olcsó – szovjet – olaj, a ’80-as évek elejétől pedig a földgáz, miközben a gyakorlatilag bebukott EOCÉN program miatt a politikai döntéshozók bizalma megroppant a szénbányászatban és nem biztosították a fejlesztéshez szükséges forrásokat, hanem inkább a bezárások mellett döntöttek. Ez Borsodot rendkívül érzékenyen érintette.
A rendszerváltás se javított a helyzeten, sőt, az olcsó import megjelenése még rontott is rajta. A ’90-es évek közepére a borsodi szénbányák többségét végleg bezárták, a telepeket felszámolták, a tájsebeket elkezdték helyreállítani (rekultiválni). A borsodi tájra jellemző meddőhányók piramisait dombokká szelídítették buldózerekkel, majd valamennyi termőtalajt hordtak rá, s beültették növényekkel. A természet pedig tette a dolgát, 5-10 év alatt kizöldült. Ma már a turista, ha erre jár ránézésre nem is szúrja ki, hogy egykoron ott meddőhányó hegy állt. Az aknák bejáratát lefalazták. A műtárgyak egy részét elbontották. A külszíni kitermelések, mélyebben lévő aknák helyén, a bányavíz szivattyúzásának a leállítását követően tavak jöttek létre. Tucatnyi bányatóval gazdagodott Borsod. Általában horgászatra használják őket. A vadnai külszíni bánya helyén létrejött Vadnapark viszont az ingatlanhasznosítás pozitív példáját mutatja, ugyanis igazi turistaparadicsommá vált.
A telephelyek jelentős részének újrahasznosításáról viszont már nem lehet elmondani, hogy sikertörténet. Borsodot járva sok helyen üresen, magárahagyatottan állnak az egyre romló állagú, bevert ablakú, lyukas tetejű egykori bányaépületek.
De vissza a bányák történetéhez! Az utolsó stációként jött a bánya erőmű integráció, amely néhány nagyüzemnek, mint például Lyukóbányának mentőkötélnek tűnt, de ez se tartott sokáig. Ugyanis egyrészt privatizálták az erőműveket, másrészt szigorodtak a környezetvédelmi előírások. Ezen utóbbi miatt tért át a berentei hőerőmű a szénről a biomasszára, s nem sokkal később, 2004-ben be is fejezték a szén kitermelését Lyukóbányán, a térség utolsó mélyművelésű bányatelepén. Néhány kisebb külszíni kitermelés működik jelenleg a megyében illetve a gigantikus bükkábrányi külszíni lignitbánya.
-Csontos László)